Fiam jelentkezése az életemben olyan váratlan, de legfőképp hihetetlen volt, hogy hetekig fel sem fogtam igazán, hogy egy kis élet növekszik a szívem alatt. Sok-sok napba telt, mire az öröm okozta sokk köde elmúlt bennem, s a helyét átvette valami eufórikus lebegés.
S attól kezdve szinte nem létezett más számomra, mint a kisfiam.
Tudtam, hogy fiú lesz. Ez olyan titok, amire nincs magyarázat, egyszerűen tudtam, és kész.
Ugyanilyen belső bizonyosságot éreztem, amikor kislányommal voltam áldott állapotban.
 Korom miatt veszélyeztetett terhesként tartottak nyilván a terhesgondozóban, hisz már nagyon közel voltam a „príma mater” korhoz.
 Az ötödik hónapig minden rendben ment, semmi problémám, még rosszullétem sem volt, amikor egy délutáni sétán olyan görcsös fájdalom lepett meg, amibe azt hittem, belehalok.
Korházba kerültem, fenyegető koraszülés gyanújával. Egy idő után hazaengedtek a korházból, otthon szövögettem édes álmaimat, hogy hogyan fogunk élni, ha kisfiam világra jön. Édes álmaimat
szétszakította a koraszülés, Manócskám huszonnyolcadik héten császármetszéssel megszületett. Korai lepényleválás végett volt szükség a műtétre, mindketten életveszélyben voltunk.
Mire magamhoz tértem az altatásból, kisfiam átszállították egy másik klinikára, ahol szakszerűen képesek voltak ellátni őt. Az orvos nem titkolta előlem azt a tényt, hogy az életben maradása a fiamnak nagyon csekély.
Annyira gyenge voltam, hogy a telefonig sem jutottam el, így híreket gyermekem állapotáról csak közvetve kaptam, nagyon árnyaltan fogalmazott a családom minden tagja.
Három hét elteltével engedtek ki a kórházból, s első utam kisfiamhoz vezetett.
Az inkubátorban feküdt, háttal nekem, s mindenhól csövek lógtak ki belőle. A csendet csak a lélegeztetőgép idegesítő sípolása zavarta meg. Fiacskám, mintha megérezte volna, hogy ott állok, kicsi fejecskéjét megmozdította, s próbált rám fókuszálni. Fiam kezelőorvosa közölte, hogy kritikus az állapota gyermekemnek, s készüljek fel a legrosszabbra. Forró könnyek borították el az arcomat, s imádkozni kezdtem, olyan belső hévvel, és igaz hittel, amire addig talán nem volt példa. Szűz Mária segítségét, Isten kegyelmét kértem, majd térdre zuhantam, és kiszakadt ajkamon egy zsoltár, a huszonötödik: „Szívemet hozzád emelem, és benned bízom Uram”- ami olyan fájdalmas jajkiáltás volt, hogy összeszaladt az összes gyógyító a folyosón, és mindenkinek könnybe lábadt a szeme. Az imádság után megtelt a szívem bizonyossággal, és reménnyel: tudtam, hogy élni fog a fiam.

Mert lehet az én kezem gyenge,de az Úr a kezemet szorosan fogja.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.