Kultúr nagyi

Évtizedek óta nem látott ismerősöm érkezett hozzám villámlátogatásra. Valamikor régen a színházban futottunk össze a bérleti előadások alkalmából. Beszélgetéseink alatt kiderítettük ismeretségünk még későbbre datálódik, ugyanis ifjúsági bérleteink is közös névre „keresztelődtek”, biztos találkoztunk csak emlékeinkben azokat nem tudjuk előhívni. Nagyon sok témánk akadt akkoriban. Az élet viharai később messze sodortak egymástól. Egy volt iskolatársam költözött a szomszédjába, akivel baráti kapcsolatot alakítottak ki, s egy közös fényképalbum nézegetéssel jutott el hozzám, Zalakarosban töltött napjai alatt.  

Örültem a hívásának, a találkozásnak. Marasztaltam volna, de ragaszkodott a vendégjog etikájához, egy óra múlva távozott. Meghívásomra azonban megígérte legközelebb elfogadja az ebédet nálam.

Röpke órában felidéztük a nagy öregeket, a színészvilág óriásait, akiknek már a mennyei színpadra írják a szerepeket. A mai celebekről is szót ejtettünk. Elmondtam nekem mennyire hiányoznak azok az esték, egyetlen dolog, mit lemaradásként élek meg ebben a ma már otthonommá vált városban az igazi saját színészi testülettel rendelkező színház.

Ekkor hozta szóba a megváltozott világunk kultúra iránti igény elértéktelenedését. Milyen igaza van, elgondolkodtam azon, hány ember él majd, hogy nem luxuskörülmények között, és nem jár koncertre, színházba, és egyéb előadásokra. Hangulatjavító-, vagy hagyományőrző fesztiválok kielégítik „kultúrvágyát”. Hány embert ismerünk körülöttünk, kiknek nagyobb otthonukban a házi mozi-minőséget nyújtó képernyő, mint a családi könyvtár. Lehet csodálkozni ezután az eltompult világlátás miatt, a véleményformálókat követő mantrázó szlogenek hallatán, amelyek megértéséhez nincs meg szövegértési, és lekontrollálható készség? Így lehet tömegeket manipulálni, mert mindenki tudja, ha valakire ráfogjuk, hogy sántít, és azt naponta halljuk, mi is mondjuk, magunk is sántának látjuk egy idő múlva. Pedig mennyivel többet fejlődhetnék, ha olvasnánk, zenét hallgatnánk, piff-puff, dirr-durr, vérfagyasztó filmek helyett az értéket keresnénk.

„ - Nincs a mai embernek pénze az effélékre.” „Szegény a nép nem jut ezekre.” skandálják sokan, főleg azok, kik életükben nem lépték át a színházak küszöbét…

Nem igaz, a legnagyobb hazugság! Ezek kifogások az igénytelenségük leplezésére szolgálnak.  

Vendégem elmesélte, szeretett unokája minden héten bekuckózik hozzá, egy, két alkalommal, és együtt töltik az estét. Életének legszebb ajándékai ezek a napok.

Van egy remek magyar csatorna, ahol hétfőnként az operavilágába kalauzolják el a nézőiket. Keddenkénti közös programként színházi közvetítésben merülnek el egymás társaságában. Mindezeket megelőzi a nagy beszélgetéseket követő finom vacsora. Értékteremtésük mellett lélekemelőek ezek az órák mindkettőjük számára. Sokszor arra lettek figyelmesek, hogy az ablakon át bekacagott hozzájuk az ébredő hajnal, pedig még annyi mindent nem beszéltek meg a látottakkal, hallottakkal kapcsolatban.

Vendégem abban már biztos, unokája majdan ugyan ezt fogja továbbadni gyermekeinek, unokáinak.

Megvallom, e tartalommal megtöltött beszélgetés számomra is szép ajándéka volt a rég nem látott kultúr nagyival.

 Azt hiszem, ezen túl lélekben csatlakozom majd hozzájuk alkalmanként. Ma este, Tokody Ilona jubileumi műsorát, holnap, Ványa bácsit, láthatjuk, hallhatjuk.

Bélyegkép: Boris fotó Hmvhely (Boris László)