"A régi emlékek mélyen a szívébe vannak vésve, és kitörölni őket onnan nem lehet. Miért is akarná elfelejteni emlékeit, amikor olyan jó visszagondolni rájuk."

Apáti Kovács Béla

Az öreg szalmakalap

Ki tudja, mióta lógott a fogason az öreg szalmakalap. Soha senki nem hordta már. Érthetetlen, miért nem dobta ki a gazdája.

Látszott rajta, hogy nem mai gyerek. Szélei kissé megtépve és az egykor szép, sárga színe megfakult. Rég lehetett, amikor valakinek a fejének az ékessége volt. Néhol el is mocskolódott és a sok fogdosástól zsírfoltok fénylettek. Bizony – bizony ilyen fejfedőt senki sem tenne szívesen a kobakjára, még ha szüksége is lenne rá, hogy megvédje a tűző naptól.

Mégis, akkor, mit keres itt a fogason?

Valószínűleg valakinek felejthetetlen emlékek kötődnek hozzá, és ezért nincs szíve megválni tőle.

Igen a házban él egy vénember. Szerintem már hosszú ideje nem számolja az éveket. Ifjúkorban még – még jelentős dátum a születésnap, és ilyenkor harsányan, mulatozva megemlékezik az ember a világra jöttéről. De amikor már túl magas az évek száma, hajlamos megfeledkezni róla.

A házban lakó vénember is így gondolkodik. Nem érdekli éveinek a száma. Könnyes szemmel gondol vissza az életére.

Egyik ilyen alkalommal, amint egymagában ült a szegényes szobában eszébe jutott a szalmakalap. Fájós derékkal kikecmergett a fotelból és kicsoszogott az előszobába, ahol megviselt, régi társa lógott a fogason.

Óvatosan a kezébe vette és ábrándos tekintettel nézegette. Akaratlanul is rengeteg emlék tódult az agyába. Érthetetlen, hogy eddig ezek, hol lapultak, s honnan jöttek elő?

Hirtelen újból fiatalnak érezte magát. Izgalom járta át szívét. Úgy dobogott, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Szemét könnyfátyol homályosította el, és teste remegni kezdett.

Le akart ülni, de nem bírt megmozdulni. Csak állt remegő lábakkal és nézte az öreg szalmakalapot. Olyan volt, mint egy kőszobor.

Közben az emlékek jöttek és jöttek megtöltve a kicsi előszobát.

Mennyi éve is volt, hogy vette ezt a szalmakalapot? – Ki tudja? Nem fontos. Annyi tény nagyon régen volt. Senki nem tudja ezt már pontosan. Az évek jönnek – mennek és közben az ember megöregszik.

Nem számít. A régi emlékek mélyen a szívébe vannak vésve, és kitörölni őket onnan nem lehet. Miért is akarná elfelejteni emlékeit, amikor olyan jó visszagondolni rájuk.

Igen alig volt még húsz éves és egy távoli városban vett egy szalmakalapot. Forrón tűzött a Nap és védeni akarta a fejét. Órákat töltött kint a szabadban és nagyon jól jött a napsugaraktól védő árnyék.

Akkor még nem gondolta, hogy ilyen sokáig megőrzi ezt a mindennapi tárgyat. Azt hitte, amint a nyárnak melege alábbhagy, megválik a fejfedőtől.

Valójában, amint egyre közelebb volt az ősz és a nappalok rövidültek úgy kezdte el hanyagolni ezt a kimondottan nyári árnyékot adó öltözetet. Helyette inkább melegebb sapka került elő a szekrényből.

Öreg társát megilletődve leemelte a fogasról. Megforgatta és óvatosan visszarakta a helyére.

Nem lehet tudni, ekkor, mi járt a fejében? Keze kissé megremegett és egy nagyot sóhajtott.

A szalmakalap szeretett volna felkiáltani:

– Ne tégy még vissza a fogasra! Beszélgessünk egy kicsit!

Bármennyire is akarta volna, hang nem jött ki belőle. Hisz a tárgyak nem tudnak beszélni. Milyen világ is lenne, ha ők is társalognának.

Ennek ellenére most a szalmakalap azt akarta, hogy beszélgessenek! Idézzék fel az elmúlt éveket, amikor még minden olyan szép és jó volt. Nem kellett lógnia éveken át ezen a rideg, hegyes vasfogason.

Soha nem fogja elfelejteni, amikor gazdájával rótták az ország világ útjait.

Legszívesebben megkérdezte volna tőle, emlékszik-e még arra a szőke fruskára, kivel egy külföldi útja alkalmával ismerkedett meg?

Milyen szép kis teremtés volt. Most is látja, csak be kell csuknia a szemét. Ragyogó kék szemei voltak. És, ahogy nézni tudott velük. De akkor még meg sem említettük a vállaira leomló szőke fürtjeit. Mily édes pillanat volt, amikor megérintette azt és érezhette bódító illatát.

Vajon gazdája emlékszik-e még ezekre? Vagy, mint őt elfelejtette?

Bizonyára most is arra a lányra gondol. Hiszen szemei elhomályosodtak és ajka remeg, mintha mondana valamit. Tálán csak nem a nevét ismételgeti.

Hogyan is hívták? Klára, Klaudia? Nem, nem egyik sem. Most már pontosan emlékszik Lujza volt a neve. Hogy tudta becézni, dédelgetni, amikor karjaival átölelte. Egyszer egy ilyen alkalommal még a szalmakalap is leesett a fejéről. Törődött is vele, hogy lent a porban van, és bármelyik pillanatban ráléphet.

Semmi és senki nem érdekelte ifjú szívét, csak az a szépséges leányzó.

Istenem, milyen csodás évek voltak. Szinte hihetetlen, hogy elmúltak és talán már soha nem jönnek vissza.

Itt lóg évek óta a fogason elfeledve. Soha többé nem lesz dísze már a fejnek.

Sírni lett volna kedve, ha egyáltalán a szalmakalapok tudnának sírni?

Az öreg határozatlanul toporgott a fogas előtt kezében tartva a megviselt fejfedőt.

Ki tudja, most miért vette kezébe? Remélhetőleg nem az a szándéka, hogy kidobja?

Ez bizony nem lenne szép tőle. Éveken át, hű társa volt, és mindig szívből szolgálta gazdáját. Nem bírná elviselni, ha erre a sorsra jutna.

Az öregember többször megforgatta kezében. Már – már úgy tűnt, hogy visszateszi a helyére, amikor az ajtóhoz lépett. Nem lehetett tudni, mit akar tenni vele. Iszonyatos, hosszú percek következtek.

Ha kidobja, akkor vége mindennek, oda a régi álmoknak, és soha nem ábrándozhat az előszoba meghitt homályában, mint annyi éven át.

Mindig, amikor tavasszal megszólaltak a dalos ajkú madarak és csicsergésük elbűvölte az embereket, és a napsugarak egyre melegebben cirógatták az embereket, mindig reménykedett, hogy hátha most újból a fejére teszi. Szeretett volna legalább még egyszer végiglejteni a városka utcáin, megcsodálni a kertekben nyíló virágokat, vagy hallgatni az öregasszonyok pletykáit a házak előtti kispadokon.

Jól emlékszik egykor, sok – sok évvel ezelőtt, hogy megcsodálták és gazdájától kíváncsian kérdezgették, hol vette ezt a szép szalmakalapot. Ő meg nem árulta el csak sejtelmesen mosolygott, mintha titok lett volna.

Gyönyörű évek voltak. Kár, hogy tovaszálltak és csak egy – egy szép emlék maradt belőlük.

Ha most kidobja, akkor még a remény is elhamvad, mint hamu alatt a kis parázs. Soha többé nem sétálhat az utcán élvezve az élet apró örömeit.

Sírni szeretett volna. Hangosan zokogni, jajgatni, amiért ő már senkinek sem kell.

Gazdája a nyitott ajtónál állt kezében a szalmakalappal és várt. Ki tudja, mi járt az eszébe? Mire gondolt? Szemei a távolt fürkészték. Mintha várt volna valakit.

Egyáltalán, ki jöhet ebbe az ódon, emlékekkel teli kicsi házba?

Nem tudta kitalálni. Bármennyire is törte a fejét és próbálta összerakni a dolgokat, nem sikerült okosnak lennie.

Ez egy kicsit elszomorította, de egyben némi reményt is csöpögtetett rettegő szívébe. Hátha, az a valaki megérkezik és akkor ő nem lesz kidobva. Visszakerül a helyére. Mégis csak jobb ott kuksolni, mint egy büdös szeméttárolóban várni az elmúlásra.

Egyszer hol reménykedett, majd másszor kétségbeesve a sírás fojtogatta.

Ezt nem lehet kibírni. Ebbe bele kell őrülni. Egy öreg szalmakalap, kinek sorsa bizonytalan, és ebbe neki nincs beleszólása.

Még azt sem teheti, hogy veszi a sátorfáját és odébbáll. Minden a gazdájától függ. Ha ő úgy határoz, hogy vége, akkor nincs mit tenni ellene. A tárgyak nem lázadhatnak fel használójuk ellen. Pedig mennyivel más lenne a világ, ha a tárgyak is dönthetnének sorsukról. Bizonyára akkor most gyorsan kiugrana gazdája kezéből és elszaladna. Úgysem érné utol a fájós lábával. Hiszen már kampósbottal is alig tud menni. Keresne magának egy másik gazdát, aki mindenhová magával viszi és a világ újból feltárulhat előtte.

Milyen jó is lenne!

Miért nincs ez így? Állandóan csak az emberek határoznak mindenről.

Amint így tépelődött magában a szalmakalap, váratlanul egy fiúcska jelent meg a kis kerti úton és vidáman közeledett feléjük.

Az öregember már messziről üdvözölte:

– Szervusz. kis unokám! Siess csak! Már vártalak. Nézd, mit adok neked!

– Szia, nagypapa! – köszöntötte a szalmakalapot kezében szorongató öreget. – Mit adsz nekem?

– Nekem már úgysem kell. Nyáron nem megyek ki a tűző napra. Jobb nekem itt bent a hűvös szobában – mondta mosolyogva.

 – Odaadom a régi, ifjúkori szalmakalapomat. Ha majd mégy a folyóra horgászni, tedd a fejedre és akkor nem fájdul meg a fejed. Tudom, mindig nagyon vágytál erre a kalapra. Tessék, legyen a tiéd!

A kisfiú meglepődve vette át öregapja féltve őrzött kincsét, amitől sokáig a világ összes pénzéért sem lett volna hajlandó megválni. De most ki tudja, mi vitte rá a lelkét, nagyvonalúan unokájának ajándékozta.

– Köszönöm – csillant fel a fiúcska szeme. Látszott rajta, hogy nagyon boldog. Ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna.

Mindjárt a fejére is tette és örömittasan rohant ki a kertbe. Mintha csak az ottani fáknak, virágoknak akarta volna megmutatni, mit kapott nagypapájától.

Az öregember vidáman nézte, ahogy unokája rohangászott fején az ő egykori, sok mindent látott kobakvédőjével.

Mégis a szalmakalap volt – hármuk közül -  a legboldogabb.

Számára ma elkezdődött egy új korszak. Újból láthatja a várost, gyönyörködve nézheti a kertek virágait és arról se feledkezzünk meg, hallhatja a pletykálkodó öregasszonyokat.

Esetleg, még a fiú fején megcsodálhatja egy másik, gyönyörű szemű, mosolyú leányka…

Csodás új világ lesz ez, csak bírja tempóval.